No, nem kiárusítást tartott az ottlévő boltok egyike, hanem egy figyelemfelkeltő akció keretén belül kerültek ki a bőröndök, táskák és kofferek. Az „Hívjuk haza a gyermekeinket” című installációt a Bél Mátyás Intézet, valamint Juraj Hipš, Alojz Hlina és Ravasz Ábel politikusok hozták létre, ezzel is figyelmeztetve arra a szomorú tényre, hogy tehetséges fiatalok tízezrei kénytelenek elhagyni szülőföldjüket minden egyes évben. Az üres bőröndök azokat az embereket jelképezik, akik az 1989-es eseményeket követő években (és ma is) arra számítottak, hogy a szabadság és a demokrácia egyfajta garancia a jobb életre. Az elmúlt harminckét évben rájöttünk, hogy ez bizony nem elég. Egy élhető és közös országot csak úgy lehet létrehozni, ápolni és fejleszteni, ha a politika és a szakértelem kéz a kézben jár, az állam pedig képes nehéz, de jó döntéseket hozni.
Az 1989-es novemberi eseményeket követően azonnal a nyakunkba szakadt a mečiari átok, majd azt legyőzve azzal kellett szembesülnünk, hogy fiatal és törékeny társadalmunkat nem hagyhatjuk magára, hiszen a szélsőséges nézetek mindig utat törnek maguknak. Amíg a tehetséges, gondolkodó és tettrekész fiatalok (érthető okokból) külföldön kamatoztatják azt, amivel itt egy jobb országot hozhatnának létre, addig maradnak a figyelmeztetések és az ilyen figyelemfelkeltő akciók. Ezt a trendet megfordítani azonban tényleg csak úgy lehet, ha a külföldön élő sikeres emberek veszik a bátorságot (és meghozzák azt az áldozatot), hazajönnek, és tapasztalataikat a „szlovákiai piacon” kamatoztatják. Hlina, Hipš és Ravasz a Bél Mátyás Intézettel karöltve pontosan erre az egyre súlyosabb méreteket öltő problémára kívánták felhívni a figyelmet, arról nem is beszélve, hogy a szimbólumokként ácsorgó kofferek látványa nem volt mindennapi. A koronavírus okozta járvány kitörése elhozta az országba (és a világba) az utolsó hetven év legsötétebb közhangulatát. Ilyen vészterhes időkben, amikor a gyűlölet, az alternatív igazságok és egy szétszakadt társadalom szelleme járja át mindennapjainkat, üde színfoltként jelenik meg egy ilyen kezdeményezés. Főleg úgy, hogy az elmúlt években ezt a napot pont a fent leírt negatívumok elmélyítésére használták ki egyes közéleti szereplők.

A helyszínen megjelent újságírók azonban igazából egyetlen dologra voltak kíváncsiak: mit keres egy platformon Alojz Hlina, a KDH volt elnöke, Juraj Hipš, aki a parlamenten kívüli SPOLU-t vezette és a Híd volt vezetőségi tagja, Ravasz Ábel személyében. Nos, sokakban felmerülhet egy új, közös centrista politikai párt ötlete, erről azonban (egyelőre) szó sincs. Ahogy Ravasz mondta: „nem kell minden mögött politikai pártot keresni. Nem titok, hogy hasonló értékeket vallunk, megértjük egymást és szívesen működünk együtt. Ilyen napokon, ilyen esetekben fontos, hogy különböző politikai múlttal rendelkező emberek is megtalálják a közös nevezőt, hiszen csakis így építhetünk fel egy közös országot, amelyre egyébként az installáció mögötti üzenet is utal.”

A magam részéről büszke vagyok arra, hogy részt vehettem egy ilyen üzenet megformálásában és kivitelezésében. A Bél Mátyás Intézet lassan nyolc éve dolgozik egy élhető, toleráns és modern társadalom létrehozásán, kis lépésekkel, de töretlenül haladva a cél felé. Az elmúlt években szerzett tapasztalataim alapján a sikerhez és a fejlődéshez nem is kell olyan sok: elég, ha őszintén meghallgatjuk a másikat, ha segítőkezet nyújtunk a gyengébbeknek és ha a fontos döntéseknél nem csak arra figyelünk, hogy ezzel hány szavazatot nyerhetünk, ill. veszíthetünk rövidtávon.